Loading...
Itt vagy most:  Home  >  Bélyegvilág  >  Current Article

Regényrészlet: Lawrence Block – Bérgyilkos

Szerző   /  2012-10-05  /  No Comments

    Print       Email

Rendhagyó módon ebben a posztban egy regényről lesz szó.

 

Nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni Lawrence Block  Bérgyilkos c. könyvét. Azonban minél előrébb haladtam az olvasással,  annál jobban csökkent a lelkesedésem, ugyanis a történet a könyv közepén kezdett eléggé leülni. A  regény második felében már komolyan unatkoztam, és azon gondolkoztam, hogy miért is olvasom én ezt. Abba kellene hagyni, és valami értelmesebb dologgal kellene foglalkozni. Ekkor értem el az ahhoz a részhez  amit az alábbiakban megosztok a belyegvilag. net olvasóival.

– Gyerekkoromban bélyeget gyűjtöttem – mesélte Keller a bélyegkereskedőnek. – Nem tudom, mi történt gyűjteményemmel.
– És mi történt azokkal az évekkel – sóhajtott a férfi. – Azokat sem fogja viszontlátni.
– Pontosan. Mégis azon tűnődtem, mennyit érhetne most a gyűjtemény.
– Ezt nem nehéz megmondani – felelte a férfi. – Nem?
A férfi bólintott. – Gyakorlatilag semmit – mondta. – Öt vagy tíz dollárt albumonként. Albumostul.
Keller megnézte magának a férfit. Hetven körüli lehetett, nem kopaszodott, kék szemei éberek és tiszták voltak. Fehér inget viselt felgyűrt ujjakkal, a zsebében tollak és filatéliai eszközök voltak, amelyeket Keller gyerekkori élményei alapján könnyen azonosított: bélyegcsipesz, nagyító és fogazatmérő.
– Honnan tudom? – kérdezte a férfi. – Tegyük fel, hogy nagyon sok gyerekkori bélyeggyűjteményt láttam, és tizenkettő egy tucat. Nem voltak gazdagok a szülei, ugye?
– Nem igazán.
– Akkor nem volt a havi zsebpénze ezer dollár, aminek a felét a gyűjteménye gyarapítására fordította, ugye? Sok ilyen gyerekkel találkoztam. Elkényeztetett kölykök, de némelyiknek nagyon szép kollekciója volt. Honnét vette a bélyegeit?
– Anyám egyik barátja elhozta nekem a külföldről kapott leveleket – idézte fel Keller a férfit, aki idestova huszonöt éve eszébe sem jutott. – Persze vettem is párat, meg a többi sráccal is cseréltem.
– Mi volt a legtöbb, amit egy bélyegért fizetett?
– Nem tudom.
– Egy dollár?
– Egy bélyegért? Annyit nem.
– Ebben biztos vagyok – értett egyet a férfi. – Nem nagyon fizethetett többet egy bélyegért pár centnél. Akkor ennyit értek, ahogy most is.
– Ennyi év elteltével is? Akkor a bélyeg nem valami jó befektetés, ugye?
– Amiket fillérekért vesz, nem. Tudja, az nem számít, hogy egy bélyeg mennyi idős. Egy közönséges bélyeg mindig közönséges marad, ahogy egy olcsó bélyeg is olcsó marad. A ritka bélyegek az idő múlásával még ritkábbak lesznek, a drágák még drágábbak. Ami húsz évvel ezelőtt egy dollárba került, azért most akár a két-háromszorosát is megkaphatja. Ami öt dollárba került, az most akár harminc vagy ötven dollárt is érhet. Ami akkor ezer dollárba került, az most akár tíz- vagy húszezer dollárért cserél gazdát.
– Ez nagyon érdekes – mondta Keller.
– Az lenne? Talán csak vénember vagyok, aki szeret beszélni, és többet mond el, mint amennyit tudni szeretne.
– Szó sincs róla – könyökölt Keller a pultra. – Határozottan érdekel, amit mondott.
– Ha gyűjteni akar – kezdte Wallens -, nagyon sokféleképpen teheti. Nyugodtan mondhatom, ahány gyűjtő, annyiféle módszer és rendezőelv.
A kereskedőt Douglas Wallensnek hívták, a boltja pedig egyike volt az utolsó, utcaszinten található bélyegboltoknak New Yorkban. A kereskedés a 28. utcán volt, az Ötödik sugárúttól keletre egy háromszintes téglaépület földszintjén. Wallens még emlékezett azokra az időkre, amikor Manhattan közepén szinte minden sarkon állt egy filatéliai bolt, s amikor még a Nassau utcában csak bélyegkereskedők voltak.

Lawrence Block – Bérgyilkos

– Én meg csak azért vagyok még itt, mert enyém a ház – mondta. – Különben nem tudnám kifizetni a bérleti díjat. Nem panaszkodom, ne értsen félre, de manapság csak postai úton kereskedek. Szinte senki nem jön be az utcáról, ahogy maga is látja.
A filatélia azonban továbbra is csodálatos hobbi maradt, a hobbik királya és a királyok hobbija. Még mindig akadt néhány gyerek, aki lelkesen ragasztgatta a bélyegeit az albumokba, de a számítógépek előretörésével egyre kevesebben. A felnőttek egy része – legyen idős, fiatal, gazdag vagy kevésbé az – még mindig szívesen töltötte szabadideje és jövedelme jelentős részét a gyűjteményével. Amit pedig oly sokféleképp lehetett felépíteni.
– A tematikus gyűjtés igen népszerű – folytatta Wallens. – Állatok, madarak, virágok. Rovarok. Számtalan pillangós sor van forgalomban, hogy csak egyet említsek. Ahelyett, hogy hálóval kergeti őket, bélyegsorozatokat gyűjt róluk. – Wallens beletúrt egy fiókba és előhúzott egy védőfóliába csomagolt albumlapot. – Egyikük-másikuk nagyon szép. Vonatok, autók, festmények bélyegeken. Saját galériát állíthat össze. Sőt, vannak bélyeges bélyegek is. Látja? Múlt századi ritkaságokat ábrázoló modern bélyegek. Gyönyörűek, nem?
– Az ember csak választ magának egy kategóriát?
– Témát, ahogy filatelista körökben nevezik. Vannak klubok is, amelyekhez csatlakozhat, külön listákkal a megszerzendő bélyegekkel. Megtervezheti a saját albumát is, sőt még saját témát is kitalálhat. Gyűjthet olyanokat is, amelyek a munkájához kapcsolódnak. Merénylők bélyegeken, gondolta Keller. Gyilkosok bélyegeken.
– Kutyák – mondta végül. Wallens bólintott. – Nagyon népszerű téma – bólogatott. – Kutyás bélyegek. Minden fajtáról külön sorozat. Lássuk csak. Itt van például huszonnégy különböző kutyás bélyeg. Nyolc dollár plusz áfa. De ezt nem akarja megvenni.
– Nem akarom?
– Ez egy gyerek karácsonyi ajándéka. Egy komoly gyűjtő hozzá se nyúlna. Ezeknek jó része komplett sorozatok kezdő darabjai, azaz a legolcsóbb névértékkel bírók. Előbb vagy utóbb úgyis meg kéne vennie a teljes sorozatokat. A másik része meg szemét – egy filatelistának legalábbis az. Minden ország kibocsát nevetséges bélyegeket, tonnaszámra nyomtatva értéktelen színes papírdarabokat, amiket aztán gyűjtőknek akarnak eladni. És van néhány olyan ország, amelyikben havonta nem adnak fel száznál több levelet a főpostán, mégis több száz különböző bélyeget nyomtatnak. Ezeket itt nyomják Amerikában. Bizony. Azt hiszi, hogy ezeket a bélyegeket érte napfény Dubaiban, Saint Vincenten vagy az Egyenlítői Guineán? A fenéket. Engedélyezik a bélyegek kibocsátását és terjesztését némi profit reményében.
Amikor Keller kilépett az ajtón, zúgott a feje. Wallens kisebbnagyobb megszakításokkal két órán keresztül folyamatosan beszélt. Keller pedig arra lett figyelmes, hogy issza a szavait. Képtelenség volt mindenre emlékezni, Keller azonban mindent meg akart jegyezni. Nagyon érdekes volt, amit Wallens mondott.
Több mint érdekes. Végtelenül lebilincselő. Egy centet sem költött. Ehelyett egy ölnyi olvasnivalóval érkezett haza: egy filatelista hetilap három számával, egy havilap két számával és pár katalógussal a legutóbbi árverésekről.
Főzött egy kávét, töltött magának egy bögrével, majd leült és nekilátott a hetilapoknak. A címlapsztori azt ecsetelte, hogy hogyan kell megfelelően elhelyezni az öntapadó bélyegeket. Az „Olvasói levelek” rovat pedig tele volt felháborodott sorokkal, amelyekben a gyűjtők dühödten panaszkodtak azokra a postai alkalmazottakra, akik az értékesebb bélyegeket postabélyegző helyett filctollal húzták át.
Amikor belekortyolt a kávéjába, észrevette, hogy kihűlt. Ránézett az órájára és megértette, miért. Szünet nélkül három órája olvasott.

Lawrence Block

– Vicces – mesélte Dotnak. – Gyerekkoromban feleennyi időt
sem töltöttem a bélyegeimmel, mint most. Tudod, sokat játszottam kint, és hát ismerjük, hogy egy gyerekben mennyi kitartás van.
– Mint egy őszi légyben.
– A jelek szerint azonban mégsem keveset foglalkoztam a gyűjteményemmel. Rengeteg olyan bélyeggel találkozom, amire emlékszem. Ránézek egy fekete-fehér fotóra, és meg tudom mondani, milyenek a bélyeg igazi színei. Mert emlékszem.
– Jó neked, Keller.
– Sokat tanultam a bélyegekből. Sorrendben el tudom neked mondani az összes elnököt.
– Az összesét.
– Volt egy sorozat – folytatta Keller. – George Washington volt
az első elnökünk, és ő van az egycentesen. Zöld színe volt.
John Adams van a rózsaszínű kétcentesen. Thomas Jefferson a
háromcentesen, és így tovább.
– Ki volt a tizenkilencedik?
– Rutherford B. Hayes – vágta rá Keller. – A bélyeg meg vörösesbarna színű volt, de erre nem merek megesküdni.
– Nem is kell – nyugtatta meg Dot. – Alig hiszek a szememnek meg a fülemnek. Átkozott legyek, ha nem találtál magadnak egy hobbit. Egy hogyishívják, filatelista lettél.
– Úgy tűnik.
– Ez remek – mondta Dot. – Hány bélyeg van a gyűjteményedben?
– Egy se.
– Az meg hogy lehet.
– Először meg kell venned őket – válaszolta Keller. – De mielőtt elkezdenél vásárolni, ki kell találnod, mit is akarsz gyűjteni. És én még nem döntöttem el.
– Ó – mondta Dot. – Akkor is úgy hangzik, hogy nagyon jó nyomon vagy.
– Azon gondolkoztam, hogy milyen témát gyűjtsék – mondta Keller Wallensnek.
– Említette a kutyákat, ha jól emlékszem.
– Elgondolkoztam a kutyákon – felelte Keller. – Mindig szerettem őket. Akkortájt volt egy Hadnagy nevű kutyám, amikor bélyeget gyűjtöttem. Más témák is eszembe jutottak. De a tematikusgyűjtés olyan, mi is rá a jó kifejezés? Wallens hagyta, hogy Keller megtalálja a szót.
– Frivol – mondta végül elégedetten, miközben azon gondolkozott, használta-e valaha ezt a jelzőt. Ha az ember filatelista lesz, akkor nemcsak az összes elnököt tanulja meg, hanem még a szókincse is növekszik.
– Ismertem pár tematikus gyűjtőt, akik nagyon elhivatottan és komolyan csinálták – mondta Wallens. – Kifinomultan. Ugyanakkor egyet kell értenem magával. A tematikus gyűjtő azt gyűjti, ami a bélyegen van, nem a bélyeget, magát.
– Ez az.
– Ezzel persze semmi baj sincsen, de magát ez nem érdekli.
– Nem.
– Akkor egy országot vagy ország csoportot gyűjthetne. Van olyan, amelyik különösen közel áll magához?
– Nyitott vagyok a javaslatai előtt.
– Javaslatok. Nos, Nyugat-Európa mindig jó választás. Franciaország és a gyarmatai, Németország és a német ajkú országok. Vagy mit szól a Benelux államokhoz? Belgium, Hollandia, Luxemburg.
– Tudom.
– A brit birodalom is jó, legalábbis amíg volt ilyen. Most már minden egykori gyarmat független, amelyek közül néhány rettenetes dolgokat követ el a bélyegkiadás ügyében. Nem mintha mi jobbak lennénk. Halott rock-sztárokat teszünk a bélyegeinkre, az isten szerelmére.

A regény eredeti kiadása

– Elolvastam az újságokat, amiket adott, és mindent gyűjteni akartam – mondta Keller. – De főleg az újabbakat…
– Tapéta.
– Azokra gondol, amiken Walt Disney-karakterek vannak?
– Ne is folytassa – forgatta a szemeit Wallens. – Tudja – dobolt az ujjaival a pulton -, azt hiszem, tudom, maga mit keres. És azt is meg tudom mondani, mit csinálnék a maga helyében.
– Mondja.
– Az egész világra kiterjedő gyűjteményt építenék – mondta Wallens.
– Némi szűkítéssel.
– Szűkítéssel?
– Az elmúlt három évben több bélyeget adtak ki a világon, mint az azt megelőző száz évben. Gyűjtse az első száz évet: 1840-től 1940-ig. A klasszikusokat. Kivétel nélkül mindegyik az. Nem olyan izgalmasak vagy színesek, mint a modernek. Ezeket még metszették, és nem fotózták, és általában egyszínűek. Viszont igazi bélyegek és nem tapéták.
– Az első száz év? – kérdezte Keller.
– Tudja – válaszolta Wallens -, szívem szerint jó tíz évvel kitolnám, 1840-től 1952-ig. Akkor még beleférnének a VI. György alatt kiadott bélyegek is, Erzsébet viszont már nem. Különben is, 1952-től a brit birodalom már semmire sem volt jó. És így beleférnének a háborús és a háború utáni bélyegek is, amelyek filatéliai szempontból nagyon érdekesek, és nagyon izgalmas gyűjteni őket. Száz év szép kerek szám, de 1952-nél sokkal jobb meghúzni a vonalat. Valami megmozdult Kellerben. – Ez nagyon-nagyon jól hangzik – mondta.
Wallens azt javasolta, hogy vegyen egy teljes gyűjteményt, így nemcsak pénzt takarítana meg, hanem lenne mire építenie is. A kereskedő hátsó szobájában két polcon csak teljes – általános és specifikus – gyűjtemények álltak. Wallens megmutatott neki egy három albumból álló kollekciót, amely az 1840 és 1949 közti éveket ölelte fel. Nem voltak benne nagy ritkaságok, magyarázta Wallens, de igen jó és értékes, stabilan jó minőségű bélyegek sorakoztak az albumokban. A gyűjtemény katalógusára ötvenezer dollár környékén volt, de ő 5450 dollárt kért az egészért.
– Tudja mit? – fordult Kellerhez. – Lekerekítem ötezerre. Ez egy jó ajánlat. Ha elfogadja, akkor komoly döntést hoz, hisz ha jól értem, eddig 32 centnél többet nem áldozott egy-egy bélyegre, és azt is csak akkor, ha levelet küldött. Nyugodtan gondolja át.
– Ezt fogom tenni.
– A kollekció szép, korrekt az ára, de nem különleges. Sok helyen árulnak gyűjteményeket, ezért nem lenne rossz ötlet, ha másoknál is körbenézne. Miért is? – Elviszem – mondta Keller. Keller az asztalánál ült és bélyegcsipeszével felemelt egy bélyeget, óvatosan az átlátszó, papírhátú filatasakba csúsztatta, majd beragasztotta az albumba. Wallens javaslatára vásárolt néhány új albumot, és most szisztematikusan átrendezte frissen szerzett gyűjteményét.
Az új albumok sokkal jobb minőségűek voltak, de Keller nemcsak emiatt vette meg őket.
– Így megismeri a gyűjteményét – mondta Wallens. – Minden egyes darabját. Máskülönben csak újabbakat adna hozzá valaki más gyűjteményéhez. Ezekkel a sajátját teremti meg – mutatott Wallens az albumokra.
Wallensnek természetesen igaza volt. Keller teljesen belefeledkezett a processzusba, és valóban megismerte a bélyegeit. Néha olyan darabra bukkant, amelyet az előző tulajdonos nem jó helyre ragasztott be. Ezeket Keller nagy megelégedéssel rakta a megfelelő helyükre. Miközben lassan átkerültek az egyes országok az új albumokba, Keller egy pillantással meg tudta mondani, mi hiányzik, és ezekről listát készített.
Belgiumnál tartott, és eljutott II. Leopoldig. Azokra a bélyegekre, amelyekkel éppen dolgozott, külön kis cetlit erősítettek. Ezek azt tudatták franciául és flamandul, hogy a levelet nem kézbesítik vasárnap. (Ha az ember mégis vasárnapi kézbesítést akart, akkor a kis cetlit eltávolította, mielőtt felnyalta a bélyeget a borítékra.) Keller néhány bélyegéről hiányzott ez a kis cetli, és emiatt vesztettek értékükből. Keller elhatározta, hogy mindenképpen be kell szerezni cetlivel ellátott darabokat.
Éppen a listájára írta fel, amikor megszólalt a telefon.
– Keller – üdvözölte Dot. – Fogadok, hogy a bélyegeiddel szöszölsz.
– Dolgozom velük – javította ki Keller.
– Ám legyen. Ha már munkáról beszélünk. Miért nem látogatsz meg? – Most?
– Keller, te még csak félállású filatelista vagy – emlékeztette Dot. – Még nem vonultál nyugdíjba. Hív a kötelesség.

    Print       Email

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Esetleg ezek is tetszenek...

Merre száll az Il-12-es?

Elolvasom a cikket →